Megállni, hagyni, hogy tovább rohanjon melletted az élet - és úgy dönteni, hogy egy kicsit belenézel a visszapillantó tükörbe? Év végén erre hívlak. Csak Te és önmagad - hogy végiggondolhasd az elmúlt 12 hónapot. 

Sokan mondhatják el magukról, hogy nehéz év áll mögöttük, alig várják, hogy 2024 valami jobbat hozzon. Legyen így, őszintén kívánom! 

És bár vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk - van, amit igen! És minek cipeljük a tegnap terhét a holnapba - ha itthagyhatjuk. Na persze, nem csak úgy az éterben, a semmiben - legalábbis nekem ez sosem működött. De Jézus felajánlotta, és most is áll a lehetőség, hogy aki azt érzi, túl nehezek a terhei, Tőle kérjen segítséget. Megnyugvást ígér. Békét. Épp azt, amit szívünkből kívánunk egymásnak így karácsony előtt. Azt is mondta, hogy felesleges aggódni a holnapért, minden napnak elég a maga baja. Ha ezt sokszor nem is tudjuk megtenni, tegyük meg ennek az évnek a végén, csakazértis.

Talán ismered a Yearcompass kiadványát. Ingyenesen letölthető "munkafüzet", ami segít a számvetésben. Elgondolkodtat, hogy mi is történt az elmúlt 12 hónapban. Segít megünnepelni a jót, a sikereket, értékes pillanatokat - és megbocsátani, más nézőpontból látni a kevésbé jókat. Ha ismered, ha nem, itt találod meg: https://yearcompass.com/hu/

A két ünnep között - ha megteheted - érdemes néhány nyugodt órát arra fordítani, hogy megállj, kiszellőztesd a lelked és a fejed - Yearcompassel vagy anélkül, hogy legyen hely bennük a jövő év áldásainak.

Mert az minden nap érkezik. Akármi is történik, akárkik is vagyunk, az Isten megdöbbentő kegyelme az, hogy mindig ad és ad. Kívánom, hogy észrevedd ezeket! 

Áldott karácsonyt és új évet kívánok!

A nemes nő ritka kincs, nagyon értékes. Megbízható, mindig támogatja a férjét. A jó feleség szorgalmas, ellátja az otthoni feladatokat,a DIY-mozgalom koronázatlan királynője. Profi séf, minőségi alapanyagokból tápláló ételeket készít már hajnalban, mielőtt még munkába állítaná beosztottjait. Megfontoltan indít új vállalkozást, kockázatot vállal, kemény munkát fektet bele, de sosem fárad el. Mivel tudja, mennyire fontos, amit tesz, éjjel is ügyködik valamin, például kézműveskedik.  Nem fukar, szívesen és nagylelkűen ad a rászorulóknak. Előrelátó, a családi ruhatárat például minden szezon előtt, időben frissíti. A lakberendezéshez is van ízlése, a saját stílusos megjelenéséről nem is szólva. Férje ismert és megbecsült vezető a városban, ő tehát afféle First Lady. Kézműves termékeit a Meskán értékesíti, csak úgy harmadik állás gyanánt. Ha ránézel, félelemnek nyomát sem látod, magabiztosságot sugároz, és optimistán tekint a jövőre. Kedvesen beszél, szeretetteljes és bölcs szavakkal. Családja minden ügyét menedzseli, sosem lustálkodik. (Biblia, Példabeszédek könyve 31. rész, nagyon szabad fordításban)

No tehát hölgyeim, ha igazi nők akarunk lenni, akkor a Biblia szerint így kell élnünk. Köszönöm, hogy végigolvastad, szia.

Vagy nem. Ez nem elvárás, ez nem leírás. Ez nem az igazi, tökéletes, jó nő és feleség jellemzése. Ez dicséret. Egy vers, ami az eredeti nyelvén különösen is kimunkált, "kifaragott" műalkotás volt. Műalkotás a műalkotásról.

Lehet, hogy ma még nem mondtad Neked senki, de fantasztikus, amit teszel. Ritka kincs vagy, nagyon értékes. Eszméletlen, hogy mennyire támogatod a férjed. Nem semmi, hogy otthon kitartóan végzed a sziszifuszi munkákat is. Ha még főzöl is, hát, le a kalappal. Ha dolgozol is, minden elismerésem. Szuper volt, amikor múltkor segítettél annak a valakinek. Tudom, hogy nem magától lesz a szennyes ruhából tiszta, és a kinőtt helyén új. Látom, hogy igyekszel a házat is rendben tartani, és magadat is ápolni. Szavaidnak nagy hatása van, az otthonod miattad otthonos. Annyira jó, hogy VAGY! 

Az első lélegzetvételünktől az utolsóig tartunk valamerre.

Általában az élet első felében gyűjtögetünk: tudást, ismeretséget, tapasztaltot, vagyont, a másodikban pedig inkább ki- és újraértékeljük, amink van.

Te hol vagy, honnan jössz, hová mész? Meg tudnál állni egy kis időre elmélkedni azon, mi van mögötted? Milyen sok mindent megéltél már, mennyi nemes és kevésbé nemes harcot megvívtál már, milyen sok szálat elvarrtál már, és mennyit sikerült összegubancolni?

És hová tartasz? Mi áll előtted?

Óriási, ha az ember el tudja fogadni önmagát, az életkorával, tapasztalataival, sebeivel, sikereivel, kudarcaival, elrontott dolgaival, szerethetőségével együtt. Ha készen áll szembenézni azokkal a helyzetekkel, ahol jóvátétellel tartozik. És kegyelem, ha el tudja fogadni azt mástól.

Merre jársz most, kedves olvasó? Honnan jössz és hová tartasz?

sok döntésével épp az ellenkező eredményt éri el.  Indul a beskatulyázás, és az egyéniség beszürkül.

De valahol csak van egy hely ezen a széles nagy világon, ami épp olyan formájú, mint mi?! Csak van valaki, akinek épp úgy kellünk, ahogy vagyunk? Csak létezik egy szakma, munkahely, ami pont hozzánk passzol?

De milyenek is vagyunk igazán? Kik vagyunk igazán? Mennyire ismerjük magunkat?

Egy mondás szerint ha napi 6-8 óra rendelkezésünkre állna arra, hogy egyedül elmélkedjünk, lehet, hogy nem lenne szükségünk semmiféle mentális segítésre, hiszen elég jól ismernénk magunkat ahhoz, hogy menedzselni tudjuk az életünket. Lehet ebben valami. No de nyilván ez kevés embernek adatik meg manapság.  A helyzet ennek ellenére nem reménytelen: elkezdhetünk foglalkozni önmagunkkal. Felfedezhetjük személyiségtípusunkat, erősségeinket, gyengeségeinket, lehetőségeinket. Egyre jobban megérthetjük, miért reagálunk úgy a dolgokra, ahogy tesszük. Miért idegesít fel valami, miért bénít le más, mi okoz örömöt, mi tölt fel. Ezáltal jobban ki tudjuk fejezni mások felé a megélt érzéseket, vágyakat, szükségleteket. És ahogy mi magunk fejlődünk ebben, a másokkal való kapcsolatunk is minőségi változáson mehet át.

Szerintem így érdemes foglalkozni az önismerettel: célom, hogy megismerjem önmagam - azért, hogy ezáltal tartalmasabb, minőségibb kapcsolatokat élhessek meg másokkal. Szeressem magam egészséges mértékben, hogy jobban szerethessek másokat.

Mert a szeretet a legkiválóbb út.

Tudj meg többet: Önismeret virágnyelven 

Szedd már össze magad, nehéz az élet, menni kell tovább. Természetesen, de attól ez még nem mindig megy ilyen egyszerűen. Mondhatod magadnak egy bokatörés után, hogy nincs idő a fekvésre, meggyógyulok majd pihenés nélkül is - csak éppen egy rosszul összeforrt csont helyreállítása jó eséllyel sokkal több időbe fog kerülni, és több fájdalommal fog járni, mintha megadtad volna az első körös gyógyulási időt a testednek.

Hasonlóképpen van ez a lelkünkkel is. Egy tökéletes világban persze máshogy lenne, de ebben az életben sokszor kapunk sebeket. Néha mástól, néha a magunk hibájából, máskor szimplán csak azt dobja a gép. Vannak felszíni sérülések a lelkünkön, akkor viszonylag hamar meg tudjuk rázni magunkat és szabadon menni tovább. Máskor csontig szalad a kés, szükség van fertőtlenítésre, kötözésre, és... időre. Aztán néha olyan dolgok is történnek velünk, hogy úgy járunk, mint az az asztalos, aki már nem tud tízig számolni az ujjain. Vagy néha mintha a szívünk felét veszítenénk el. Ekkor a jól funkcionáló test féltő szeretettel, kitüntetett figyelemmel veszi körbe a sérült tagot, és idővel megtanul a hiánnyal együtt élni.

Tehát persze, szedd össze magad - ez a cél. De nem szégyen bevallani, amikor ez éppen nehezen megy. Nem szégyen ebben segítséget kérni, közösséget és társakat keresni a bajban.

Ha két ember együttműködik, az eredményesebb és hatékonyabb, mintha valaki egyedül dolgozik. Ha kettejük közül az egyik elesik, a másik a segítségére siet. Salamon, Prédikátor könyve, Biblia

Egészségügyi, éghajlati, pénzügyi, globális válságok idején élünk. Az ember persze összeszedi minden erejét és kreativitását, hogy átvészelje ezt a nehéz időszakokat. Akár emberfeletti munkát is képes beletenni, abban a reményben, hogy nemsokára vége lesz, és akkor jobb lesz. Ha megteszek mindent, amit tudok, akkor valamilyen formában jutalmat fogok kapni, megszűnik ez a folyamatos nyomás a lelkemen, ez a konstans szorongás, és újra "normális" lesz az életem.

Szerintem lenyűgöző ez az ösztönös élni akarás bennünk, és számos helyzetben valóban életre szól, életben tart az, ahogy reagálunk a feszült életszakaszokban.

Most viszont mintha nem akarna vége lenni a nehézségeknek. Emiatt nagyobb kihívás megőrizni a józan ítélőképességünket, kiegyensúlyozottságunkat, békességünket. Természetes, hogy vissza akarjuk kapni a régi életünket. De vajon az lehetséges? Remélem, hogy sok esetben igen a válasz. De ha nem, akkor sincs veszve minden.

Mi lenne, ha egy új szemüveget tennénk fel? Mi lenne, ha meggyászolnánk azt, ami elmúlt? Mi lenne, ha megbecsülnénk és beépítenénk az életünkbe mindazt, amit megtanultunk a válságban? És mi lenne, ha elfogadnánk, hogy a krízissel egyidőben egy új élet köszöntött ránk, amiben már tudjuk kamatoztatni verejtékesen megszerzett tapasztalatainkat?

Mert mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt... Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak... Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. 

Salamon, Prédikátor könyve, Biblia

Tudj meg többet: Lelki válságmenedzsment

Gondoltam, hogy megosztom Veletek valahogy fonetikusan leírva, de inkább megkíméllek 😃

Szóval napról napra. Nem hétről hétre, vagy három-négy hónapra előre ígérte meg a gondviselést a Mindenható. (Igen, ilyenkor jó, ha emlékeztetem magam a Seregek Ura neveire. Aki Győztes, aki Mindig volt és mindig lesz, Akié minden hatalom. Aki Jó "apus", szétcs...tt életek Helyreállítója. Jó, ha átmos az igazság. Már ha tényleg arra építem az életem, hogy a Biblia Isten mondanivalója, és nem csak teóriára és teológiára használom fel, hanem a mindennapok megalapozására.)

Egyébként ez a napról napra elég megalázó tud lenni. Hiszen a "józan ész" többet szeretne, nagyobb biztonságot, több előrelátást.

És abszolút hiszek a józan észben, szeretem és ragaszkodok hozzá. De van, amikor Isten úgy dönt, hogy most az Ő józan esze szerint fognak történni a dolgok, nem az enyém szerint. Ezt a békát időnként nehéz lenyelni. Mert könnyebb ahhoz igazodni, abban keresni a biztonságot, amit és akit látok. De! Ha megígérte, hogy napról napra gondot visel, akkor meg is fogja tenni. Valószínűleg közben olyan "izmokat" edz, amiket nem lehet máshogy. És ha visszatekintek, tényleg gondot viselt eddig. Méghozzá hányszor! Milyen dolgokat tapasztaltam, milyen területeken formálódhattam jó irányban! Milyen ajándékokat kaptam már eddig is! 

Miért pont most hagyna cserben engem - vagy Téged?!

Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk! (ld. 68. zsoltár)

...még a tenyerébe is belevésett...

már rég felnőtt, különben is csak a lánykori nevét lehetett megváltoztatni, kívülről nem tűnt nagy dolognak. Pedig óriási dolog. Egy életnyi várakozás, vágyakozás külső megnyilvánulása.

Olvastam egy örökbefogadott nő érzelmekkel átitatott posztját arról, hogy mennyire hálás azért, mert volt két személy, akik akarták őt, még ha a szülőanyjának nem is kellett. Nem tűnik nagy dolognak. Pedig az. 

Láttam örökbefogadott kislányokat, akiknek az arca nagyon hasonlított a szív szerinti szüleikére. Aki nem ismeri a történetüket, talán sosem gondol arra, hogy különleges módon lettek egy család. 

Erő van az örökbefogadásban. Szeretet, ami kifejezetten egy személy felé irányul. Óriási hajtóerő lehet neki, amikor ráébred arra, hogy nem csak véletlen az élete, hanem valakik kifejezetten őt akarták.

Neked sem csak véletlen az életed. Valaki kifejezetten Téged akart. Még ha az apád, anyád nem is. Nem selejt vagy, hanem gondosan elkészített, élő személy. És nem akárki akarta, hogy élj, hanem a világ legbefolyásosabb személye. Ha erre egyszer ráébredsz, ha elkezd megváltozni az életed emiatt, az óriási és csodálatos dolog.

Sétáltunk, beszélgettünk. Később ott, a teraszon döntött úgy, hogy oké, kipróbálja. Elhiszi, hogy van cserelehetőség: bűntudat helyett szabadság. Elhiszi, hogy Isten annyira szereti őt, hogy a számára legkülönlegesebb személyt adta, hogy hihessen és örök élete lehessen.

Néhány hónappal később elköltözött, az egész élete megváltozott. Következő télen szólt egy közös ismerősünk, hogy kórházban van, nagy a baj, imádkozzunk érte...

Bemehettem hozzá. Nagyon lefogyott, erőtlen, beteg volt. Tudtuk, hogy ez a búcsú ideje. Tapasztalatlanul próbáltam bátorítani - csak az jutott eszembe, hogy megkérdezzem, hisz-e Jézusban. Sosem felejtem el a válaszát: "Próbálok." 

Aznap éjjel meghalt.

"Próbálok." A halálos ágyon ennyi is elég. Igazából gyerekkorban, felnőttként is elég ennyi. Aztán majd a szelek szárnyán siet segítségünkre az, Aki erősíteni tudja a hitünket és Aki képes meggyökereztetni, helyreállítani, erősíteni, felépíteni minket, megtartani az élet kemény viharaiban, és Akit életünk végén végre megláthatunk.

Napok óta forog bennem a gondolat, hogy szeretnélek bátorítani Titeket ezekben a napokban. Íme.

"a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak." (Biblia, Efezus 6)

Ha belegondoltok, a közelmúlt eseményei mesterien megtervezettek, összehangoltak, sőt, finomhangoltak. Túlságosan is. Ördögien.

Jézus nem kerülgette a forró kását, kerek perec elmondta, mi ezeknek az erőknek, hatalmaknak, lelkeknek a célja: lopjanak, öljenek és pusztítsanak. Az, hogy milyen módon - szinte mindegy is. 

Ugye, milyen bátorító gondolat?

Igen, mert pont azért jött el Jézus, hogy az ördög munkáit lerontsa. Most talán jobban értjük, milyenek is ezek a munkák. És szabadon dönthetünk, hogy átállunk-e annak a csapatába, aki a lopás helyett ad és ad és ad és ad, öldöklés helyett új életet kínál, pusztítás helyett helyreállítást.

Ha pedig már ebben a csapatban vagy, itt az ideje harcolni. A fegyvereid nem olyanok, amiket a tévében látni, de HATALMASAK az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ne aggódj, Ő tanítja a kezedet a harcra.

2022.03.02.

Akik a normálisnál kicsivel/sokkal többet figyelik, mi zajlik mögöttük. Követik-e őket mások, benne vanna-e a hátsójukban a következő kocsi, villog-e a kék lámpa, mi történik az előző kereszteződésben...

Aztán vannak az oldalsó ablakosok. Akik átnéznek mások kocsijába, vagy az út menti boltokba, a tájra, és ott felejtik a tekintetüket hosszabb-rövidebb időre. 

Vannak a tükrösök. Ellenőrzik akár menet közben is, hogy áll a fényezés, megvan-e a felni vagy az utánfutó. Van-e valaki, aki előzni akar, akár jobbról, akár balról. 

Vannak a szélvédősök. Akiknek valami miatt nehéz hátra és oldalra tekinteni - fáj a nyakuk, elgondolkodnak, vagy másodlagosnak tartják.

Jobb egyik, mint a másik? Biztonságosabban vezet egyik, mint a másik? Attól függ, hogy hol, mennyivel, milyen irányban, stb. 

A példa nyilván nem teljes, lehetne még folytatni, de remélem, elgondolkodtat egy kicsit. Te tudod, milyen szituációban vagy most éppen - melyik üveget kell most előnyben részesítened. 

De talán megegyezhetünk abban, hogy az esetek többségében a szélvédő a legfontosabb. Úgyhogy tegyél meg egyet: felejtsd el, ami már mögötted van, és teljes erővel igyekezz előre. Küzdj azért, hogy elérd a célt, és megkapd a győztesnek járó mennyei jutalmat, hiszen Isten erre hívott el Téged Jézusban. (ld. Biblia, Filippi 3)

(ld. Biblia, Jeremiás könyve 31. fejezet)

Az öntözés kényes téma egy kertészetben. Nem mindegy ki, hogyan, mikor végzi. Sok vezető nem is adja ki a kezéből. (Persze vannak egyre fejlettebb eszközök arra, hogy mindez nagy üzemben is tökéletesen legyen beállítva.) De gépesítés nélkül gyakorlatilag érezni kell, mikor kell éppen csak kicsit locsolni, mikor nem kell, mikor mit kell keverni a vízhez. 

Ha hideg és borús az idő, lehet, hogy rosszat teszünk az öntözéssel, mert a végén még a gombás fertőzéseknek kedvezünk. 

Ha túlságosan elhervadt a növény, nem elég egy egyszeri "agyonöntés" - vagy éppen elég arra, hogy meg is makkanjon az a szerencsétlen. 

Ha már túl száraz a föld, többször kell minimálisan meglocsolni, hagyni, hogy beszívja a vizet.

Ismerni kell a talajt - látszik-e a színén, hogy már szárad. Hogy mennyire engedi át a nedvességet. Hogy mikor hajlamos az algásodásra, mennyire áll össze, ha száraz. Hogy van-e benne még elég tápanyag. Ésatöbbi.

És ismerni kell a vizet. Klóros, pár fokos csapvízzel is lehet locsolni, ha nincs más, de... Sima kútvízzel is lehet, de megeshet, hogy citromsavval a ph-ját, tápanyaggal pedig a minőségét kell irányítani attól függően, hogy a gyökeredés, lombfejlesztés, virágképzés vagy gyümölcstermés a cél.

És néha - mitadisten - olyan a kútvíz, hogy ha semmit sem teszel bele, akkor is azt veszed észre, hogy harsogó zöldek és egészségesek a növények.

Szóval nem magától értetődő, hogy egy kert jól öntözött legyen. És a Biblia itt konkrétan ír: a lelkük lesz olyan. Nem tudom nem összekötni ezt a képet azzal, amit Jézus mondott magáról: hogy ő az élet vizének forrása, és aki úgy érzi, szomjas vagy szomjazik, kérhet belőle. Olyan, mint az a kút, amit nemrég - egyébként csodával nem csak határos módon - fúrtak nekünk: mindenféle plusz hozzáadása nélkül, önmagában életet ad. Nem kiabál, nem erőszakoskodik, nem kötelező kérni belőle, de amerre ömlik, gyökereztet, lombot fejleszt, virágot bont, termést és magot érlel.

Biztos ismertek facebookos "Fogd meg a söröm" mémeket... 

Az elmúlt pár évben mintha időnként ezt mondta volna nekem, nekünk Jézus. *

"Ennyi adósságot ilyen rövid idő alatt nem lehet visszafizetni."

Jézus: "Fogd meg a söröm."

"Oda a főút mellé aztán soha még egyszer vissza nem költözünk." 

Jézus: "Fogd meg a söröm."

"Nem akarunk pár év múlva megint költözni a kertészettel, szóba sem jöhet bérelt ingatlan." 

Jézus: "Fogd meg a söröm."

"Felújítandó házat soha nem veszünk." Jézus: "Fogd meg a söröm."

Úgyhogy megfogtuk. Ő meg valami óriásit hoz(ott) ki az összes helyzetből. Soha nem erőszakkal, akaratunk ellenére. De amikor eljutottunk addig, hogy ki tudjuk mondani, hogy oké, legyen meg az Ő akarata - akkor aztán isteni megoldások születtek. Még ha nem is mindig éreztük könnyűeknek.

Mert már annyiszor megmondta nekünk, hogy ne akadjunk le azokon a dolgokon, amikről Ő akar gondoskodni - hanem keressük először az Ő országát és azt az igazságot, amit Ő nevez annak. Ez lesz érték életünk utolsó pillanataiban, és azután is.

*Nem áll szándékomban senkit sem felháborítani ezzel a kifejezéssel. A blogon megjelenő írások teljesen szubjektívek - olyan ildisek. Ez is. 😉

Hozzánk hermetikusan lezárt kis csomagokban érkeznek a magok, de természetesen valaki a megfelelő időpontban, amikor kellőképpen érett volt a mag, begyűjtötte őket, és annak rendje és módja szerint bánt vele, hogy sértetlenül megőrizze.

Éppen ma fognak hozzánk érkezni a csomagok. A súlyuk elhanyagolható, ahogy a méretük is - az egész éves adag elfér egy cipősdobozban. Nem kérnek sem enni, sem inni, simán berúghatom a dobozt az ágy alá. Nincs nagy eszmei értékük, nem olyan szépek, hogy kitegyük a vitrinbe. Olyan semmilyenek.

Amikor elvetjük őket, élettelen kis pöttyöknek tűnnek a föld tetején. De ha jó minőségű talajba tesszük, megadjuk a szükséges hőmérsékletet és kellő mennyiségű vizet, akkor sem történik semmi.

Napokig semmi. Fűtött helyen tartjuk, óvjuk a nedves tőzeggel tele tálcákat, amiben nincs "semmi".

De közben elindul az élet. Az élettelennek látszó magból kibújik az első hajszálvékony gyökér, és az első leheletvékony hajtás. Ha hozzáérnék, még a legóvatosabb mozdulattal is elszakítanám. Ezért inkább csak gyönyörködök benne. Élvezem, hogy a munkám gyümölcse kibontakozik. Élvezem, hogy egy-egy hétvégén, amikor másfél napig nem látom a növényeket, szemmel látható a különbség, "mekkorát nőttek most is"...

Bár élvezem mindezeket, volt egy időszak, amikor fel akartam adni, ki akartam dobni mindezt a tudást, tapasztalatot a kukába. De Aki magot ad a magvetőnek, nem adta fel velem kapcsolatban, nem dobott ki a kukába. Nem hagyott el akkor sem, amikor hisztiztem, amikor panaszkodtam, amikor haragudtam Rá, amikor elegem volt az életből, amikor rossz döntéseket hoztam és nyafogtam a következmények miatt. Inkább úgy döntött, elkezdi gyógyítani a fájó pontokat az életemben, és megint ad magot, hogy legyen mit elvetni.

Ha egy kis növény magja ilyen erőt, lehetőséget, gyakorlatilag egy jövőt rejt magában, vajon milyen lehet az a mag, amiről Jézus beszélt, ami szerinte az Isten beszéde? Vajon lehet erő egy többezer éves írásban, amiben sok krimibe illő történet, sok nehezen érthető rész, szokatlan gondolat van? Ami egy állítólag létező Isten állítólagos üzenete? Szinte mindenhol van Biblia, mi olyan nagy szám ebben?! Hiszen a súlya elhanyagolható, ahogy a mérete is - elfér egy cipősdobozban. Nem kér sem enni, sem inni, simán berúghatom az ágy alá. Nincs nagy eszmei értéke, nem olyan szép, hogy kitegyük a vitrinbe. Olyan semmilyen.

De ha elkezdem olvasni, próbálom megérteni; úgy olvasom, hogy kíváncsi vagyok, van-e ehhez az egészhez közöm, van-e ebben erő, élet, akkor is lehet, hogy nem történik semmi. Napokig. De közben elindul az élet.

Mert ez az állítólag létező Isten állítólag ezt üzente ezzel kapcsolatban:

"Ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem."

(Biblia, Ézsaiás könyve)

2021.01.30.

„A földből kihajtott mindenféle zöldellő növény: magot termő lágyszárú növények és gyümölcsfák, amelyek termésében szintén mag van. Akkor Isten megvizsgálta, amit alkotott, és örömét lelte benne.” 1Mózes 1:12 (EFO)

Szezámmag, koriander, mustármag, tökmag – talán fel sem tűnik, hogy egy növény magját használjuk fel főzés során. Lisztvásárláskor sem gondolunk bele, hogy a búza érett szemeit aratták le, őrölték meg és csomagolták el. Leginkább dinnye vagy szőlő fogyasztása közben vesszük észre, hogy magok kerülnek a látókörünkbe, bár ez sokak számára inkább bosszantó tapasztalat.

De belegondoltál már, milyen érték egy mag? Még a dinnyemag is, ami általában a komposztban vagy a szemetesben landol…

Rácsodálkoztál már valaha, mekkora lehetőség rejlik egy szem magban? Gondolj a paradicsomra: egy szem magból lesz egy tő növény, azon mennyi termés, mennyi maggal!

A Biblia szerint Isten parancsára hajtottak ki a földből a növények. Mindenféle: lágy- és fásszárú, alacsony és magas, kis- és nagytermésű. Mégis van bennük egy közös vonás: mindegyik magot terem. Zsigereikben van a sokszorozódás. Bőségesen hozzák a magokat, ha minden körülmény adott a számukra. Az a legtermészetesebb dolog a világon, hogy egy növény fejlődik, virágot, termést hoz és magot érlel – a maga idejében.

„Isten megvizsgálta, amit alkotott.” (EFO) Miért? Nem látta előre, hogy jó lesz? Tudna egyáltalán valamit rosszul teremteni? Minek foglalkozik a földi növényzettel, amikor valószínűleg sokkal több szépséget érzékel, mint amit az emberi szem valaha láthat?

Nyilván erre a kérdésre nem tudjuk a pontos választ, de elgondolkodtató, hogy ha Neki fontos volt időt és energiát szánni arra, hogy megnézze, amit alkotott, talán nekünk sem válna kárunkra ugyanezt tenni. És ha Ő örömét tudta lelni benne, talán nekünk is örömöt szerezne. Márpedig az Úr előtt való öröm erőt ad nekünk. (ld. Nehémiás 8:10)

Hadd bátorítsalak: szánj egy kis időt arra, hogy egy magot termő növényt megvizsgálsz. Akár szobanövény, akár egy fa a lakótömböd mellett, akár a kerted, akár egy rét, akár egy erdő – használd a kreativitásod és a lehetőségeid, de ne hagyd ki ezt a lehetőséget! És engedd, hogy az értelmed és a lelked elkezdje dicsérni Istent azért, hogy amit alkotott, igen jó.

Azt is mondta nekik Isten: „Nézzétek! Nektek adok az egész földön minden magot termő növényt és minden gyümölcsfát, amelynek termésében mag van — ezek fognak táplálni benneteket.”

1Mózes 1:29 (EFO)

Az ember teremtésének leírásakor a héber szöveg az Elohim kifejezést használja. Isten tudatni akarja velünk, hogy ezt a pillanatot Ő teljes lényével, teljes egységében, teljes egyetértésben élte meg. Ő így akarta megteremteni az embereket. Ő akarta, hogy legyen emberi faj. 

Sőt. Megáldotta őket. Megfogalmazta szerepüket, feladatukat, elhívásukat. És jó gondviselőként ehhez biztosított mindent, amire szükség volt: környezetet, társat, és a 29. vers szerint táplálékot is.

Mondhatta volna azt, hogy megengedem, hogy egyetek ilyen és olyan növényeket. Vagy úgy is fogalmazhatott volna, hogy ez és az lesz a táplálékotok. De Ő azt mondta, hogy: „nektek adok.” Minden szükségeset megadott ahhoz, hogy be tudják tölteni a feladatukat. Azt szerette volna, hogy a föld benépesüljön, hogy az emberek birtokba vegyék, hogy jó gazdaként uralkodjanak az állatokon. És ami ehhez kell, azt mind biztosította. Persze nem úgy, hogy a szőlőszemek a gondolatátvitel erejével egyenesen Ádám tátott szájába repültek… Meg kellett tenniük a saját részüket, de a gondoskodás biztosított volt. Minden a rendelkezésükre állt.

Gondolod, hogy ha akkor Isten így járt el azokkal, akiket elhívott, akkor most másképp bánik velünk? Úgy sejted, most már nem képes így gondoskodni azokról, akiket alkotott? Vagy nem akar? Felfigyeltél már arra, hogy amikor Jézus az utolsó parancsát elmondta, ígéretet is tett? „Menjetek… tegyetek tanítvánnyá… merítsétek be őket…tanítsátok őket! Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (ld. Máté 28)

Sajnos sokszor tévesen képzeljük el Isten gondoskodását. Azt várjuk, hogy az életünk tökéletesen, simán menjen, ne legyenek benne nehézségek, tragédiák. Pláne ha jó keresztényként, erkölcsösen élünk. Még inkább, ha valóban Jézust akarjuk követni. Hagyd abba ezt a naiv gondolkodásmódot. Nyisd ki a szemed, vedd észre, hogy az élet egy csatatér, ahol Jézus a győztes. 

Ne felejtsd el, hogy a feladatod elvégzéséhez Isten most is gondoskodott táplálékról. Ne elégedj meg egy rövid elmélkedéssel, kapd elő a Bibliádat, és olvasd addig, amíg nem szól Hozzád Isten.

„Ellenségeddé teszem az asszonyt, téged pedig az ő ellenségévé teszlek. Leszármazottaid és az asszony leszármazottjai folytonosan harcolni fognak egymással. Az asszony leszármazottja a fejedre tapos, te pedig a sarkába harapsz.” 1Mózes 3:15 (EFO)

Életük legnagyobb baklövése után Isten kérdéseket tett fel Ádámnak is, Évának is – annak viszont, aki rászedte őket, nem. Csupán tettének következményeit közölte vele: Soha nem fognak tudni kibékülni az ő leszármazottjai és az asszony leszármazottjai – szó szerint magjai. Folytonosan harcolni fognak egymással.

Isten maga mondta ezt. Már pedig ha belegondolsz abba, mit eredményezett Isten egy-egy mondata a világ teremtésénél, nem nehéz megérteni, hogy ennek a néhány szónak ugyanakkora ereje van. 

Nem titkolózik Isten: az ember és a Kísértő „munkatársai” folyamatosan harcolni fognak egymással. Akár észrevesszük, akár nem, az élet egy csatatér. Küzdhetsz egyedül, nyugodtan, senki nem fog megállítani benne. De ha végiggondolod józan paraszti ésszel, hogy láthatatlan, manipulatív, ízig-vérig a pusztulásodra törekvő az ellenséged, lehet, hogy nem akarsz többé egyedül harcolni. 

Figyeld csak, mit mond Isten rögtön ezután: Lesz majd EGY leszármazott, aki az ellenség fejére tud taposni, és akinek a Szétdobáló csak a sarkát éri el. Mert az Övé minden hatalom (Mt 28,18), az Ő nevére minden(ki) térdet fog hajtani és el fogja mondani, hogy tényleg Ő az Úr (Fil 2,10-11), mert egyedül Jézusban van megmenekülés (Apcsel 4,12). 

A legbölcsebb dolog, amit tehetünk, hogy ezeket már most, itt a földön elkezdjük gyakorolni: elfogadni, hogy egyedül Jézussal győzhetünk az életben; alárendelni magunkat az Ő hatalmának; térdet hajtani Előtte, és engedni, hogy az életünkben is Úr legyen – ne csak körülötte.

Éva elnevezte ezt a fiút Sétnek, mert azt mondta: „Adott nekem az Isten másik gyermeket Ábel helyett, akit Kain meggyilkolt!” 1Mózes 4:25 (EFO)

Hál'Istennek, nem mi vagyunk Éva. Nem mi csábultunk el először; nem miattunk fagyott le egy szeretetteljes légkör először; nem mi tapasztaltuk először azt az óriási kontrasztot, ami egy rossz döntés után jelentkezik; nem mi éreztük azt először, hogy ezt úgy elszúrtuk, hogy nincs visszaút; nem mi kívántuk először, hogy bárcsak meg nem történtté tehetnénk valamit. Ő viszont igen. És mivel a baj általában csőstül jön, azt is látnia kellett később, ahogy egyik fia megöli a másikat. Azt hiszem, egyikünk sem lett volna a helyében.

De még nem volt vége a sztorinak. Újra teherbe esett, újra fia született. Újra eldönthette, mi legyen az újszülött neve, és a Sét mellett tette le a voksát, ami az "adni" szóból származik. Meg is indokolta: adott nekem az Isten egy másik gyermeket, pontosabban egy másik magot. 

Nekünk szoktalan dolog így tekinteni a jövő generációjára, magnak tekinteni - egy kis burokba zárt csodának, ami megfelelő körülmények között kibontakozik, fejlődik, és idővel képes lesz a sokszorozódásra.

De mi lenne, ha hozzászoknánk a szokatlanhoz? Mi lenne, ha úgy néznénk rá a következő nemzedékre, mint értékes magokra, akiket Isten ad? Mi lenne, ha megragadnánk minden lehetőséget, amit csak kapunk, hogy az ő javukra legyünk? Mi lenne, ha harcolnánk értük az imáinkkal, hogy becsületes, szavahihető, egyenes felnőttekké érjenek? Hogy olyanok legyenek, akik szeretik Istent, és Jézust tartják az életük főnökének? Hogy átélhessék, hogy Jézus nem azért jött, hogy meglopja, megölje, elpusztítsa őket, hanem hogy igazi, nagybetűs Életük lehessen? Hogy örök életük lehessen - nekik és az ismerőseiknek is?

"Hozd be őket, hogy ezek a fajok ne pusztuljanak ki, hanem megmaradjanak a földön! (1Mózes 7:3 EFO)

Takin, reznek, Nilgiri-tahr, indri, jak. Nem varázsigéket mormolok, nem is nyelvtörőket - ezek veszélyeztetett állatfajok.*

Az átlagember számára talán érdektelen, hogy néhány faj a kihalás szélén áll. Nem érint bennünket közelről, nem látjuk, hogy bármilyen szinten befolyásolná az életünket - azt pedig még kevésbé, hogy bármilyen feladatunk lenne őket illetően. De valami okból kifolyólag sok ember szívügyének tekinti, hogy lassítsa vagy megállítsa ezt a pusztító folyamatot. 

Talán ők értik meg igazán azt, hogy Istennek miért volt annyira fontos, hogy az özönvíz előtt mindenféle állatból kellő példányt becsalogasson Noé a bárkába. És ha valami Neki fontos, azzal nekünk is érdemes törődni. 

Isten azt akarta, hogy sokféle állat éljen a földön. És ennek érdekében mozgósított embereket, hogy menekítsék át az ítéletidőn azokat a fajokat – jobban belegondolva, nem kis feladatot kaptak.

Neki nem volt ínyére, hogy özönvizet kell küldenie a földre. Nehéz elképzelned, milyen érzés lehetett kimondania azt, hogy elég – elpusztítom, amit teremtettem? Akkor csak kérdezz meg egy fotóst, milyen lenne, ha fel kellene dúlnia a stúdióját, és minden megszerkesztett képét véglegesen törölni, az előhívottakat szétvágni. Vagy egy hobbi kertészt, hogy milyen érzés lenne, ha a hosszú évek alatt összenőtt sövényt ki kellene ásnia, komposztra dobni, és a sziklakertet szétdönteni. Még ha nagyon nyomós oka van is annak, hogy meg kell tenni ezt a pusztítást, akkor sem könnyű lépés. És a fotós – ha még később is fotózni akarna –, nem tenné tönkre a kameráját, még kevésbé törölné ki az elméjéből a szakma csínját-bínját. És a kertész sem sózná be a földet a rombolás után, ha lenne egy csöpp esze. Meghagynák annak a lehetőségét, hogy valami új, bizonyos szempontból jobb jöhessen létre. Hogy megmaradjon a „mag”, az új élet lehetősége, az életbenmaradás záloga.

Ahogy Isten tette akkor. Talán mesének tűnik, talán nehéz felnőttként hinni ennek a valóságában, talán küzdesz ezzel az egésszel, de ne add fel. Figyeld az állatokat, tanulmányozd a természetet, és közben kérd Istent, hogy mutasson rá valamire Önmagából!

* Forrás: http://mek.niif.hu

Amíg csak a föld megmarad, vetés és aratás, hideg és meleg, tél és nyár, nappal és éjszaka meg nem szűnik.” 1Mózes 8:22 (EFO)

Valószínűleg nem lehet szavakba önteni, milyen gondolatok kavarogtak annak a néhány embernek a fejében, akik egy világméretű katasztrófát túléltek. És ráadásul nem a saját előrelátásuknak, ügyességüknek a következtében, hanem azért, mert Isten így döntött. 

Talán dolgozott bennük a gyász - hiszen minden ismerősük meghalt. Talán küzdöttek a változással - hiszen szó szerint egy új világrenddel találták szemben magukat. Talán kihívást jelentett a sok hónap bezártság után újra a szabadban találni magukat. Talán ijesztőnek tűnt, hogy ezentúl minden feladat rájuk vár.

Több, mint valószínű, hogy félelem is volt bennük Isten erejével kapcsolatban. Félelem, hogy mire képes, és félelem, hogy ezen őket hogyan vitte át. Biztos, hogy nem csak egy távoli erőnek hitték őt, vagy egy olyan Istennek, aki ugyan megteremtette az embereket, de aztán magukra is hagyta őket. Nem is olyannak, akihez időnként szaladni lehet, ha gond van - amúgy meg kösz szépen, hagyjuk békén egymást. A szó legegyszerűbb, legnemesebb jelentésében vett istenfélelem megvolt bennük.

Ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy Isten kegyelmes és gondviselő. Kegyelmes, mert ha kegyetlen lenne, akkor ők sem élték volna túl az esőzést. És gondviselő, mert éveken át irányította őket, hogy hogyan készüljenek, és volt hatalma életben tartani őket az ítéletidő alatt is. Ezek olyan tapasztalatok, amik bevésődnek az ember emlékezetébe, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ez a félelmetes, erős, mégis kegyelmes és gondoskodó Isten tett nekik (és nekünk) ígéretet: hogy amíg világ a világ, addig a vetés és aratás, hideg és meleg, tél és nyár, nappal és éjszaka meg nem szűnik.

Ma elmélkedj ezeken - aztán pedig (ne) győzd visszafogni magadban a hálát...

„Nézzétek! Én magam kötök most szövetséget veletek, és összes utódaitokkal, meg az összes állattal, (...) Megígérem nektek: többé nem irtom ki az összes földi élőlényt vízáradattal, többé nem pusztítom el a földet özönvíz által.” 1Mózes 9:9-11 (EFO)

Isten megnyomta a Reset gombot, újraindította a rendszert az özönvíz által. Drasztikus, végleges, óriási dolog volt ez. És volt gondja arra mindeközben, hogy tartalékoljon "magot" - amivel később újra be lehet vetni, be lehet népesíteni a földet. 

Noé családjával és az ő utódaikkal (magjaikkal) szövetséget is kötött. Észrevetted már, hogy ez egyoldalú szövetség volt? Nem szerepeltek benne olyan kitételek, amiket az embernek kellett volna vállalnia. Nem függött az ember tetteitől. Magyarán Isten azt mondta, hogy akármi is lesz a jövőben, akármit is tesztek, akárhogy is éltek, én megígérek valamit, a szavamat és a szövetségemet adom hozzá: soha többé nem lesz olyan özönvíz, ami elpusztítaná az egész földet.

Ennek hatására soha nem lett olyan romlott az emberiség, mint Noé idejében, ugye? Ennek hatására mindenki Istent követte, az Ő játékszabályai szerint élt, ugye? Persze, hogy nem. Az ember ember maradt. De Isten is Isten maradt, és ha egyszer valamit megígért, azt meg is tartotta egészen máig. Sőt, a világ végéig - addig, amíg újjá nem teremti az eget és a földet.

Ha így áll az ígéreteihez a Mindenható, nekünk is érdemes gondolkodni, elmélkedni rajtuk, sőt, bízni bennük és rájuk támaszkodni. Nem szemtelenül, beképzelten, mint akiknek ez jár - hanem úgy, mint akik tudják, hogy Jézusnak jár minden, nekik semmi, de akik örömmel állnak bele abba az igazságba, hogy Jézus az ő örökös társuk, és minden miatta, érte és általa történik.

Szánj most arra egy kis időt, hogy végiggondold azokat az ígéreteket, amelyek érvényesek rád - kezdd az örökkévalóságra mutatókkal, utána fogod tudni helyesen értelmezni azokat, amelyek a jelenlegi élethelyzetedre vonatkoznak.

Az Örökkévaló megjelent Abrámnak, és ezt mondta: „Abrám, leszármazottjaidnak adom ezt a földet.” 1 Mózes 12:7 (EFO)

Adott egy ember, akinek az apja hitt egy teremtő Isten létezésében. Oké, ez nagyon jó, de ettől még nem lesz emberünk ennek a hitnek a követője. (Ahogy szokták volt mondani: Istennek nincsenek unokái, csak gyerekei.) 

De emberünkhöz egyszer szól Isten. Fura egy dolog ez. Vajon milyen hangot hallhatott? A mellette állók is hallották? Ébren volt vagy álmodott? Nem tudom, de az biztos, hogy akihez beszélt már az Isten, az nem tud úgy élni, mintha nem hallott volna semmit. 

Parancsot és ígéretet kap: ha elmegy valahova, akkor Isten ad neki földet és sok leszármazottat. Emberünk belemegy a dologba.

Úgy sejtem, útközben folyamatosan nézi, hogy az adott terület alkalmas lenne-e letelepedésre. Lehet, hogy lát olyat, ami minden szempontból ideális, mégsem lehet az övé. Lehet, hogy lát olyat, ahonnan örül, hogy hamar leléphet. Lehet, hogy látnak olyat, amibe a felesége beleszeret, vagy ahol épp a nevelt fia tudná elképzelni a jövőt. De gondolom, nem áll meg addig, amíg azt nem érzi, hogy "megvan" - ezt szánja neki az Isten.

Elérkezik ez a pillanat. Nem csak beszél hozzá az Örökkévaló, hanem megjelenik neki. Nem tudom, hogyan történhetett, de minden bizonnyal Abrám emlékezetébe vésődött az a perc. 

És azt mondja, hogy a leszármazottjainak (magvainak) adja ezt a földet, ahol most áll - ami Istenre jellemző módon meglehetősen "jóféle" terület.

Úgyhogy másnap meg is veszi azt a néhány hektárt, egy éven belül pedig övé egy megyényi terület. Ja, nem. Élete végéig csak egy zsebkendőnyi föld lehet az övé papíron: a felesége sírhelye. Így hal meg Abrám. Akkor Isten jól átverte, igaz? Ja, nem. Mert attól, hogy az ígéret nem akkor valósul meg, amikor mi akarjuk (értsd: tegnapelőtt), nem lesz kamu. 

Ha most éppen ilyen helyzetben vagy, emlékeztesd magad arra, hogy nem csak te jársz ebben a cipőben; hogy Isten akkor is jó, ha nem annak látod; és hogy nem ember, hogy hazudjon.

Az Örökkévaló megszólította Abrámot, miután Lót elvált tőle: „Tekints fel, és nézz körül onnan, ahol vagy: észak, dél, kelet és nyugat felé, mert ameddig ellátsz, azt a földet örökre neked és utódaidnak adom! 1Mózes 13:15 (EFO)

Lót Abrám megárvult unokaöccse volt, akit saját fiaként nevelt és szeretett. Sokáig együtt éltek, valószínűleg együtt is dolgoztak. Abrám bizonyára átadta tudását Lótnak, aki pedig jó eséllyel szivacsként szívta magába mindazt, amit a tőle tapasztaltabbtól látott. Abrámnak „nem halat adott az unokaöccsének, hanem megtanította halászni”. Talán adott neki néhány állatot, amiből saját nyájat és csordát nevelhetett fel. Mindez annyira jól sikerült, hogy a két állattartó gazdaságot már nem bírta el ugyanaz a földterület – folyamatos konfliktusok voltak a munkavállalóik között. Így hát Abrám meghozott egy döntést, ami talán nem volt a legkönnyebb: váljanak külön. Bár ő értette meg Isten hívását ebbe az országba, mégis megengedte Lótnak, hogy válasszon, hova költözik – Abrám pedig megy a másik irányba. A fiatalabbik nyilván az ígéretes földterületet szemelte ki magának, ami biztosíthatja majd az állatállomány és családja további jólétét. 

Akár érzelmes férfi volt Abrám, akár nem, biztosan nem hagyta érintetlenül ez a változás. Valószínűleg kellett egy kis időszak, míg újra a normális kerékvágásban tudta folytatni az életét. És az Örökkévaló pont ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megint mondjon neki valamit. Hogy remény, bátorítást adjon, újra hangsúlyozza ígéretét. Hogy biztassa, hogy ne álljon meg, folytasson mindent úgy, mint eddig – bízzon Benne, és terelgesse tovább az állatait, menjen csak tovább. Hogy továbbra is készüljön arra, hogy lesznek utódai, akik majd mindent örökölnek – még akkor is, ha a felesége meddő. És mivel hitt Istenben, Ő elfogadta a hitét. Így lett Isten számára elfogadható. (ld. Róma 4:3) Ennyi. A hite tette elfogadhatóvá. Neked sincs többre szükséged.

„Megszaporítom utódaidat: olyan sokan lesznek, mint a porszemek a földön. Meg sem számlálhatja őket senki, ahogy a porszemeket sem lehet megszámolni.” 1Mózes 13:16 (EFO)

Hálátlan egy dolog a portalanítás. Akárhányszor végzed el, hamarosan kezdheted is újra. Akárhol is élsz, egy biztos: a bútorok tetején tisztességesen gyűlik a piszok. Ha főút mellett, azért – ha kertes övezetben, akkor meg azért. Ha besüt a nap az ablakon, láthatod is az apró, kavargó porszemeket. Meg szoktad számolni? Nyilván nem, nem is lenne sok értelme. Na, de ehhez hasonlítani valamit is csak az Isten tud. Pláne egy idősebb férfinek – aki azzal küzd, hogy nem tudja, hogy vajon ő, vagy a felesége a meddő. 

Hisznek ők meg minden, de mégis mikor és hogyan valósulhatna meg ez?! Aztán egy idő után megoldják „okosba” – használják a cselédet erre is, végtére nem is olyan furcsa gondolat a béranyaság. Sikerül a terv, emberünk boldog apuka lesz. Isten ígérete valóra vált végre! Igaz, kicsit be kellett segíteni a Mindenhatónak, de végre itt a happy end  - vagy kezdet. Ja, nem. Nem ez volt Isten ígérete. Ez csupán az emberi kétségbeesés, próbálkozás, tervezés eredménye. Amiért nem kell elítélni Abrámékat – hányszor esünk mi magunk is kétségbe, próbálkozunk, tervezünk, nyomjuk előre a dolgokat. És Isten vagy megengedi, hogy megvalósuljon az emberi, vagy nem. De mindenképp felette áll a dolgoknak. És amit megígér, az megvalósul. És később meg fog születni az ígéret gyermeke az igazi feleségtől. 

Isten nagy, és mivel kegyelmes is, ezért emberi terveink „szülötteit” is meg szokta áldani – de ők labdába sem rúghatnak az isteni „szülött” mellett. Isten útjai sokkal magasabbak a mieinknél, az Ő gondolatai a mieinknél. „Csak” annyival, amennyivel magasabban van az ég a földnél. (ld. Ézs 55:8-9)

„Látod, nem adtál nekem gyermeket, és minden vagyonom ezé a szolgámé lesz!” 1Mózes 15:3 (EFO)

Látod, Isten? Ígérgettél. Ámítottál. Elhagytam miattad a családom, évek óta vándorolok. Nincs egy normális házam, sátrazok. Körbejárom ezt a földet, ami tényleg ígéretes, de mihez kezdjek vele? Egy talpalatnyi hely sem az enyém belőle. Mindig másoktól függök – addig maradhatok egy-egy helyen, amíg mások megengedik. Látod, Isten? Ígérgettél. Ámítottál. Hogy lesz gyerekem, annyi utódom, mint porszem a földön. Nekem, akinek nem lehet gyereke a feleségétől. Jó ez neked? Miért kellett egyáltalán megszólítanod? Nagyon sok fájdalom ért azóta. Fáj az ígéreted, hogy lesz fiam – hiszen nincs. Sok kellemetlenség is ért. 

Most azt ígéred, hogy a pajzsom leszel, és nagy lesz a jutalmam. Mihez kezdjek a jutalommal? Öreg vagyok én már, nem kell még több „cucc”, inkább kapcsolatokra vágyom. Igazi, őszinte, valódi kapcsolatokra. A nem létező gyerekeimmel. Nagyon sok mindenem van, és ezért tényleg hálás vagyok. Őszintén. De fáj arra gondolnom, hogy nincs fiam, akinek átadhatnám a tapasztalataimat, tudásomat, állataimat. Mi lesz ezzel a sok mindennel? Úgy adnám át az örökségemet, mint féltett, hosszú évek óta őrzött kincset. De ezek szerint a szolgámnak kell adnom mindent? Becsülöm én a munkáját és a hűségét, de nem a fiam! Nem az örökösöm! Nem kellene, hogy az legyen! Nem akarom! Szeretném, hogy legyen „magom”, akit elvethetek, nevelgethetek, és aki majd százszor annyi „magot” hoz.  Túl nagy kérés? Lehet. Szemtelen vagyok, és nem beszélhetek így a Mindenhatóval? Biztosan. De köszönöm, hogy nem kell megjátszanom magam Előtted. Úgysincs rejtve Előled semmi, akkor miért vegyek fel álarcot épp most, amikor Veled beszélek? És egyébként… nem értem, miért, de úgy tűnik, nem akadsz ki ezen. Úgy tűnik, ez teljesen rendben van, hogy kiöntöm a panaszomat, bánatomat, haragomat, fájdalmamat. Nem akadsz ki rám, és nem hagysz magamra. Hanem mintha áradna rám a békességed, mintha zaklatott lelkem lecsendesítenéd. Látod, Isten? Kegyelmes és irgalmas vagy. Türelmes vagy velem, nem fogy el a szereteted. Nem hibáztatsz állandóan, nem haragszol örökké, nem bűneim szerint bánsz velem, nem büntetsz meg úgy, ahogy megérdemelném. Elborítasz hűséges szereteteddel. Messzire eldobod a bűneimet, hogy ne is lássam. Jóságos vagy, igazi apa, kegyelmes Isten vagy. Hiszen pontosan tudod, hogyan teremtettél, emlékszel rá, hogy halandó vagyok, porból lettem. Hűséges szereteted örökké tart. (ld. 103. zsoltár)

„Az Örökkévaló azonban ezt válaszolta: 'Nem Eliézer örököl utánad! A saját fiad, aki tőled származik — ő lesz az örökösöd!' Majd az Örökkévaló kivitte Abrámot a szabad ég alá, és ezt mondta: 'Nézz föl az égre, Abrám! Számold meg a csillagokat, ha tudod! Így lesz az utódaiddal is!'" (1Mózes 15:4-5)

Látod, Abrám? Figyelsz rám? Hallassz most már, hogy kiadtad magadból a felgyülemlett feszültséget? Hallod? Nem a szolgád lesz az örökösöd. Lesz egy saját fiad, saját húsod és véred, és ő lesz az örökösöd! Gyere velem, menjünk ki oda, ahonnan jól látod az eget.

Látod? Csak nézed vagy látod is? Látod, mennyi csillag van ott? Tudod, hogy azok mind galaxisokat jelentenek? Tudod, hogy sokkal több bolygó van, mint sejted? Kicsinek érzed magad a szabad ég alatt? Védtelennek, jelentéktelennek? Gyerünk, kezdd el megszámolni a csillagokat! Komolyan mondom. Hogy? Úgy érzed, ez lehetetlen? Teljesíthetetlen a kérésem? Fején találtad a szöget. De én nem csak a csillagokról beszélek. A magvaidra, az utódaidra gondolok. Ennyien lesznek. Megszámlálhatatlan sokaság. Hogyan? Nehéz elhinni? Nagyon nehéz elhinni?

Abrám, figyelj rám. Ki vagyok én? A Mindenható? Az Örökkévaló? Akinek egy szavába került mindent kitalálni és megalkotni, ami körbevesz? Nem baj, ha úgy érzed, hihetetlen, amit mondok. Tudom, hogy ember vagy, nem felejtettem el, hogy milyen törékeny, sebezhető és az isteni dolgok felfogásában akadályozott vagy. De én nem változok. Nem kések el soha, nem filozofálgatok, nem szórakozok senkivel. Én jó vagyok. Igazság szerint messze jobb, mint amire gondolsz. Tökéletes vagyok. Szent. És nincs szükségem arra, hogy pumpáld az önbizalmamat az imádatoddal. Neked van szükséged arra, hogy helyesen nézz rám, és helyesen lásd az életet. Látod, Abrám? Én vagyok a kezdet és a vég. Az első az utolsó. Ha én valamit teszek, ugyan ki másíthatná meg? 

Hiszel nekem? Ennyi elég. Nem várok el többet. Ez teljesen igazzá tesz téged a szememben – mintha soha semmi rosszat nem tettél, gondoltál volna. Hihetetlen? Az. De én kegyelmes vagyok. És ha úgy döntök, hogy ezek az élet játékszabályai, ugyan ki másíthatná meg?!

„Abrám, tudd meg, hogy leszármazottjaid idegenek és jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék. Ott rabszolgákká teszik, és kegyetlenül elnyomják őket 400 éven keresztül.” 1Mózes 15:13 (EFO)

Abrám, nem árulok zsákbamacskát. Nem vörös szőnyeggel leterített út vár az utódaidra. Kemény élet áll előttük. Nem mindig itt fognak élni, az ígéret földjén. Lesz egy hosszú-hosszú időszak, amíg szabadságukat elvesztve úgy kell ugrálniuk, ahogy mások fütyülnek. Amíg kiszolgáltatottak lesznek, bántalmazottak, lenézettek, kiutáltak, másodosztályúnak tartottak. Kegyetlenül elnyomják őket. Borzasztóan sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Nem ezt akarom. Nem ezt terveztem. Ez az ember függetlenedési vágyának következménye. Megállíthatnám? Megakadályozhatnám? Megelőzhetném a tragédiákat? Igen. Van rá hatalmam. Megteszem? Nem minden esetben. Miért? Kegyetlen vagyok, kicsinyes, élvezem mások gyötrődését, később meg mint hős lovag belovagolok megmenteni mindenkit? Nem. Én jó vagyok. És igazságos. És jobban értem az összefüggéseket, mint te. Hogy mi van az igazságérzettel? Köszönöm, van bennem bőségesen. Miért nem lépek közbe? Miért nem állítom meg azokat, akik csecsemőket ölnek meg, nőket bántalmaznak, akik hidegvérrel kegyetlenkednek másokkal? Igazán lecsaphatnék azonnal rájuk – hiszen így minden ember hinne bennem, ugye? Igazságosnak éreznéd így? 

És akkor mihez kezdjek veled? Igen, veled. A kiválasztottammal. Az elhívottammal. Azzal, akit nagyon megáldok. Nem gondolod, hogy rád is le kellene sújtanom? 

Tudod, hogy a halálod után ítélet következik, ugye? (ld. Zsidók 9:27-28) Mondjuk ezt te is igazságosnak tartod, ugye? 

Tudod, hogy minden haszontalan szóért számot kell majd adni? Elakadt a szavad? Elhiszem. 

De tudod, hogy kegyelmes és igazságos vagyok, 2in1? Nem felejtem el, hogy ember vagy. Ahogy a másik is ember. Kiválasztottaim, elhívottaim, akiket az életemnél is jobban szeretek. Vak nem vagyok, és nem fogjuk megoldani „okosba” a dolgokat, de bízz a kegyelmemben. Ha velem tartasz, megígérem, hogy nem hagylak magamra akkor sem, amikor pofonokat kapsz az élettől, vagy a saját tetteid következményei miatt, vagy éppen azért, mert bennem hiszel.

Amikor ez megtörtént, akkor kötött az Örökkévaló szövetséget Abrámmal, és ezt mondta neki: „Abrám, utódaidnak adtam ezt a földet, amely Egyiptom határától a nagy folyamig, az Eufráteszig terjed.” 1Mózes 15:18 (EFO)

Utódaidnak ADTAM ezt a földet. Szövetséget kötöttem veled – ugye érzed, hogy ez lényegesen több, mintha leszerződtem volna veled. Lehet, hogy neked gondot okoz, hogy olyan utódokról beszélek múlt időben, akik még nem születtek meg, de nekem nem. Tudod, Örökkévaló vagyok. Felette állok az emberi lét kereteinek. Nem baj, ha nem értesz mindent. Nem baj, hogy nem vagy teljesen megbízható. Én az vagyok. És a szövetség elsősorban rajtam múlik, nem rajtad. Ha valamit eltervezek, véghezviszem. Ha a szavamat adom, megtartom. Nem változok meg. Nincs szükségem játszmákra, nem szórakozok az emberekkel. Nem vagyok kicsinyes. 

Szeretlek, ezért hívtalak bele ebbe a történetbe. Szeretném, ha együtt lennél velem, beszélgetnénk. Örülök, hogy eljöttél a szülőföldedről, hogy követtél ide. Örülök, hogy körbejárod a földet, amit majd a gyereked, unokáid, dédunokáid, ükunokáid, stb. örökölnek. Szoktam nevetni, mosolyogni, nálam állandóan öröm van – és ezt szívesen megosztom veled is. Nem baj, hogy tökéletlen és kegyelemre szoruló vagy - ez már csak így van az emberek esetében - én viszont bajnok vagyok a kegyelembe fogadásban. Természetesen változni fogsz, ahogy velem vagy – hiszen mindenki formálódik annak a személynek a hatására, akivel időt tölt. Javadra fog válni. Még ha időnként nem is úgy érzed majd, időnként fájni fog, időnként kegyetlennek látod, bízhatsz bennem. Nem változok meg. Mindent a kezemben tartok.

Az utódaidnak, magvaidnak adtam ezt a földet, hogy legyen hol élniük. Gondoskodtam róluk, bár még meg sem születtek. És figyeld csak meg, nem csupán ennyi a célom. Akarom, hogy éljenek, de ennél még többet is: hogy bőségben, igazán éljenek. Lehet, hogy úgy érted, ez azt jelenti, hogy vörös szőnyeggel leterített út lesz számukra a bölcsőtől a sírig tartó időszak – de nem ezt ígérem. Rá fognak jönni, ahogy te is rájöttél, mit jelent, ha igazán, bőségben élhettek. Velem. Még akkor is, ha a világ hatásai, éhínségek, járványok nem kímélnek titeket sem.

Majd hozzátette: „Annyira megsokasítom utódaidat, hogy meg sem lehet őket számolni.” 1Mózes 16:10 (EFO)

Egyiptomban születtem, egy senkiként, akivel azt lehet tenni, amit csak akarnak. Akit nem vesznek észre, csak ha valamit elront. Aki egy nomád, vándorló állattartó ember feleségének a cselédje lett. Akit elvisznek egy másik kontinensre. Aki legalább biztonságban élhet, van mit ennie és mit felvennie. Meg annyira azért nem kegyetlenek vele az uráék. Pontosabban nem voltak vele annyira kegyetlenek. Mert egyszer csak kitalálták, hogy szüljem meg a gyereküket. Értem én, hogy ez bevett szokás errefelé, de valahogy gyomorgörcsöm lesz a dologtól. Miért kell mindenemet odaadnom másnak? Miért nem elég, hogy megcsinálok mindent a sátor körül, amit kérnek? Miért kell még a testem is, az egyetlen tulajdonom? És mi lesz, ha nem esek teherbe? Lepasszolnak másnak? Vagy mi lesz, ha teherbe esek? Hónapokig nevelkedik bennem a magzat, megszülöm, aztán utána úgy kell csinálnom, mintha nem is lennék az anyja? Vagy csak félig? Vagy lehetek igazából az anyja? 

Mondjuk örülnék, ha lehetne gyermekem, úgy érzem, attól értékesebb lennék. De nem egészen így képzelném el. 

...

Anya vagyok. Sikerült valami, ami az úrnőmnek nem. Mégsem vagyok egy senki! 

...

Mégis egy senki vagyok. Nem bírtam elviselni, ahogy az a nő bánt velem, elmenekültem a sivatagba. Egyedül, védtelenül. De inkább ez, mint amit ott kaptam. Inkább meghalok. 

...

Mégsem halok meg. Mert észrevett a láthatatlan Isten, sőt, beszélt velem. Sőt, bátorított. Sőt, utat mutatott, hogyan maradhatok életben, és hogyan fog gondot viselni a fiamról is. Látott engem az Isten! Engem, a senkit, akivel azt lehet tenni, amit csak akarnak. Látott engem, foglalkozik velem! Sőt, én is láttam Őt. Azt hittem, ez csak halálom után lehetséges. De még élek! Látott, én is láttam, és mégis élek! Törődik velem, a fiammal, az unokáimmal, dédunokáimmal. Nem vagyok egy tévedés, egy senki, mert az Örökkévaló a kezébe vette a sorsomat.

„Szövetséget kötök veled, és nemzedékről-nemzedékre utódaiddal is: örök szövetséget, hogy Istened leszek, és nekik is Istenükké leszek.” 1Mózes 17:7 (EFO)

Mintha már unalmas lenne újból ezeket a sorokat olvasni. Ahogy megyünk végig ezen a sorozaton, olyan bibliai sorokon gondolkodva, ahol az eredetiben a „mag” kifejezés szerepel, már annyiszor volt erről szó. Hogy Isten szövetséget köt Abrámmal, és ad majd neki magvakat, utódokat. Nekik adja a földet, gondoskodik róluk, blablabla. Felfogtuk elsőre is, minek ennyiszer elismételni? 

A mai részben emberünk már 99 éves, de a gyerek még mindig sehol. Ha ma élne, már biztos próbálkoztak volna lombik programmal. De akkor csak a béranyaság volt az „adott lehetőség” – meg is valósították. Azonban az Isten állandóan ugyanazt mondja: adok neked utódot, akinek sok leszármazottja lesz, szövetségre lépek velük, nekik adom ezt a földet. Igazán kitalálhatna valami újat, nem? Beakadt volna a lemez, hogy mindig erre kell visszatérni? Hány évtizede „eteti” már ezzel Abrámékat? Nem tud mást mondani az Isten? Csak ezt képes ismételgetni?

...gondolhatod ezt, ha még sosem voltál olyan időszakban, amit próbának, présnek lehetne nevezni. Amikor tudod, hogy nem a bűneid következménye a nehézség, amit a nyakadba kaptál; nem azért van minden, mert elfordultál Istentől és mész a magad feje után – hanem azért, mert most épp edzést tart neked a Mennyei Edző. Mert most éppen nevel, most éppen kiégeti a szemetet az életedből, hogy az érték még tisztábban látszódhasson. Nyilván kihagynád, nyilván fáj, nyilván kényelmetlen, nehéz. Időnként úgy érzed, nem is lehet ezt elviselni, belerokkansz. Hogy beleőrülsz, hogy olyan irányba változol, amit nem értesz. Hogy nem látod, mikor lesz már vége. 

Na ilyenkor érted meg igazán, mi az, ha Isten időről időre megerősíti az ígéretét. Amikor újra és újra ugyanazzal az üzenettel szólít meg. Mert érzed, hogy ez az, ami szárnyakat ad, amitől újra felkelsz, és folytatod az életed, teszed azt, amiért itt vagy ezen a földön.

„Kánaán földjét pedig, amelyen most jövevény vagy, neked és utódaidnak adom örök birtokul, és Istenükké leszek.” 1Mózes 17:8 (EFO)

Abrám, ezentúl Ábrahám a neved, és hadd tudja meg mindenki a névváltoztatás okát: népek ősatyja leszel. Ezt az országot, ahol most migránsként élsz, az utódaid öröklik. De még mást is megígérek, kijelentek: Istenükké leszek. 

Nem úgy, mint a nevelt fiad, Lót esetében: aki ugyan látta a hitedet, hallotta kettőnk történetét, mégsem akart ebben osztozni veled, hanem ment a szíve és a szeme után: tette, amit a legjobbnak tartott, és ebbe nem vont be engem. Én pedig gyűlölöm az erőszakot, így nem kényszerítettem őt ennek az ellenkezőjére.

Nem úgy, mint a cselédtől született fiad esetében: aki ugyan látja a hitedet, hallja kettőnk történetét, mégsem tud ebben osztozni veled. Akire gondot viselek, akinek rengeteg utódja lesz, de a szövetségemben nem tud részt venni. Igazságtalan vagyok? Különbséget teszek ember és ember között? Lehet, hogy így tűnik. De tudod, én látom a múltat, jelent és a jövőt is egyszerre, látom az emberek gondolatait, ki sem mondott szándékaikat, és ennek ellenére (!) választok ki közülük néhányat. Hogy mi van a többiekkel? Nem a te dolgod – te csak bízz bennem, hogy kegyelmesebb és jobb vagyok, mint te valaha is lehetsz, vagy mint aminek képzelsz. Elégedj meg azzal, hogy figyelek rá, gondom van rá.

De az a gyerek, aki még nem született meg, na neki és a családjának Istene leszek. Úgy, mint neked. Személyesen bemutatkozó, erős, változatlan, megbízható Istene. Aki véghezviszi azt, amit megígért. Aki előtt nincs akadály. Akinek van hatalma ezt a családot néppé növelni, aztán tragédiák sora közben is megtartani. Visszahozni a földjükre több alkalommal is. 

Mert a cél nagyobb ennél: hogy rajtuk keresztül megmutathassam, milyen vagyok igazából: kegyelmes és igazságos. Csodálatos Tanácsadó. Békesség fejedelme. Erős Isten. Örökkévaló Apa.  (ld. Ézsaiás 9)

Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: „A te részed a szövetség szerint: tartsd meg szövetségemet, és utódaid is őrizzék meg, nemzedékről-nemzedékre! Ez az én szövetségem, amelyet veled és utódaiddal kötöttem, s amelyet meg kell tartanotok: minden fiút és férfit metéljetek körül!” 1Mózes 17:9-10 (EFO)

Figyelj, Ábrahám! (Egyébként hogy tetszik az új neved?) Tudom, hogy furcsa neked, hogy úgy kötöttünk szövetséget, hogy nem adtam lehetőséget arra, hogy te is a szavadat add. De azt akartam, hogy tökéletes legyen a szövetség, te pedig nem vagy az. Ezért én magam egy személyben vállalok garanciát az egészre. Viszont van valami, amit megtehetsz, sőt, tedd is meg. Tartsd meg a szövetségünket, vigyázz rá, vállald fel. Te is, és az egész családod. 

Azt kérem, hogy látható módon is vállaljátok fel. Metélkedjetek körül. Igen, tisztában vagyok vele, hogy fájdalmas a dolog, megalázó is. Majd később rájöttök, hogy egészségügyi előnye is van, de nem emiatt kérem: hanem hogy mindenki magán érezze azt, hogy hozzám tartozik. Ne tudja elfelejteni, ne lehessen letagadni. Hiszen végérvényesen kiválasztottalak titeket magamnak. Az enyéim vagytok. Senki nem ragadhat ki a kezemből. 

Tudom, hogy könnyű elfelejteni, amit mondok. Jönnek az élet kihívásai, örömei, bánatai, rutinjai, és hamar elhalványul minden, amit velem kapcsolatban tudsz vagy megtapasztaltál. Ezért is találtam ki emlékeztetőket. Ezért szoktál te is kőből oltárokat építeni mindenhol, ahol beszélgettünk – hogy ha ránézel, eszedbe jusson, mi történt ott. Legyen a körülmetélés olyan emlékeztető, amihez nem kell kilépnetek otthonról. Amit senki nem takarhat el előletek. Ami különlegessé tesz a népek között benneteket. Ami alázatban tart titeket, ami eszetekbe juttatja, hogy kik vagytok valójában: olyan emberek, akiket kiválasztottam és kegyelembe fogadtam. 

Készülj, Ábrahám. Még nem született meg a fiad, akit ígértem, de már most mondom: ne felejtsd el körülmetélni egészen kicsi korában. És majd ő sem a fiait.

És előre szólok: lesznek még ilyen emlékeztetők, amiket kérni fogok azoktól, akik az enyéim. Hogy ők se felejtsék el, mi az igazi identitásuk, mi az igazi hivatásuk, ahogy azt sem, hogyan lettek az enyémek, milyen árat fizettem értük.

„Az újszülött fiúknál ezt nyolcnapos korukban végezzétek el, nemzedékről-nemzedékre! Minden fiúgyermekre vonatkozik ez, akár a családod tagja, akár nem — még a pénzen vett rabszolgára is.” 1Mózes 17:12 (EFO)

Még a rabszolgára is vonatkozik Isten szövetsége. Ha ott él abban a családban, ott született meg, akkor bár más vér csörgedezik az ereiben, mégis részesülhet a szövetségben. Együtt tarthat azokkal, akiknek a létezése már önmagában csoda. Hiszen ha belegondolsz, manapság sem túl sok 100 éves újdonsült édesapáról szóló cikket osztanak meg a Facebookon. Pláne nem olyat, ahol az édesanya 90 éves. Minimum egy genetikai vizsgálat járna ezzel a helyzettel a 21. században, mert elég nehéz lenne elhinni, hogy a hír nem kacsa. Úgy sejtem, akkor sem voltak könnyebben emészthetőek a történtek.

De ha már így van, ha már az egész nép létrejötte természetfeletti, hadd legyenek ebben résztvevők mások is. Hadd tartozzanak bele, hadd ne legyenek kívülállók. Legyenek összetartóak, ne legyen házon belül meghasonlás. Annyira fontosnak tartotta ezt Isten, hogy azt mondta, hogy aki nem engedelmeskedik a parancsnak, azaz nem metélkedik körül, az megtöri a szövetséget. Nem szerződésről beszél a Biblia, amit így vagy úgy, de törvényesen fel lehet bontani. Nem, itt szövetségről van szó, mely egy egész emberi életre szól. Véresen komolyan veszi Isten. Annyira, hogy közli a következményeket is: ki fogják irtani a nép közül a szövetségtörőket. 

Kemény beszéd, túl kemény. Túl kegyetlennek tűnik. Túl távol áll attól a képtől, amit a Biblia Istenéről szívesen alkotunk. Mert közelebb áll hozzánk, ha egy jófej Mikulásnak képzeljük el. Mások talán éppen egy kegyetlenkedő, kicsinyes, mások szenvedéseit élvező, rideg személynek gondolják. De az igazság ezúttal sincs egyik végletben sem. Isten tele van kegyelemmel ÉS igazsággal. Ő maga a szeretet, de hatalmának (trónjának) alapja igazság és jogosság (ld. Zsoltárok 89). És pont az is bizonyítja hatalmát és megbízhatóságát, ha az érem mindkét oldalát megmutatja. Ha őt követjük, az általa felállított kereteken belül, akkor szabadságot, örömet, kiteljesedést találunk. Ha nem így teszünk, mást fogunk találni. De az a jó, hogy nem hagy magunkra, mert magától senkinek nem jutna eszébe Istennel foglalkozni, hanem ebben is segít: láthatatlan, de valóságos pártfogót küldött, aki folyamatosan aktív. Aki olyan, mint a szél – néha gyengéd, cirógató, máskor szinte korbácsoló, de egyértelműen hatékony.

„Nem úgy, Ábrahám! — felelt Isten. — Sára, a feleséged szül neked fiút, akit nevezz Izsáknak! Én pedig örök szövetséget kötök Izsákkal és utódaival is. 1Mózes 17:19 (EFO)

Valahogy belém van kódolva a becézésre való hajlam. Próbálom lerövidíteni, személyesebbé, közelebbivé tenni a kapcsolatomat a barátaimmal. Van, aki ezt nem szereti, van, aki viszont örül neki. Nekem úgy tűnik, mintha Isten is becézős típus lenne. Szereti átnevezni, becézgetni az övéit. Abrámot speciel Ábrahámmá, Szárajt Sárává keresztelte át. Közös gyermeküket, akire borzasztó sokat vártak, Izsáknak nevezi Isten – ami azt jelenti: nevet(és). 

Talán azért, mert sok örömöt és nevetést hoz majd öreg szülei életébe. Talán azért, mert vidám természetű ember lesz. Talán azért, mert mindenki nevet azon a képtelenségen, hogy a 90 éves szomszédasszony várandós 100 éves férjétől. Talán azért, mert Isten maga is nevet ezen a képtelenségen. Talán azért, mert Sára kínjában (?) nevetett, amikor Isten küldöttei közölték velük, hogy egy év múlva megszületik a fiú. Talán azért, mert lehet, hogy a küldöttek is vele együtt nevettek. Talán azért, mert Izsák majd úgy nőhet fel, mint szülei szeme fénye, az egyetlen gyerek, minden tudás, tapasztalat és vagyon örököse.

Akárhogy is, Isten maga adott neki ilyen örömteli nevet. Nem tudom, hogy képzeled el az Atyaúristent – egy kimért, távolságtartó, érzelemmentes személyként-e. Ha így, érdemes lenne beírnod egy bibliai keresőbe az öröm kifejezést – lehet, hogy meglepődnél. Például azért, mert olyat is találsz majd, ami arról szól, hogy az Istennel való kapcsolatunk eredményeképp „gyümölcsök” érnek az életünkben: szeretet, öröm, békesség, szívesség, hűség, jóság, szelídség, önuralom (ld. Galata 5). És olyat is, hogy az Úr előtt való öröm erőt ad nekünk (ld. Nehémiás 8). Vagy olyat, hogy lehet ujjongva örülni az Örökkévalóban (ld. Ézsaiás 61). Mi lenne, ha ma ezen gondolkodnál, ezekre keresnél rá? Lehet, hogy többet mosolyognál? Lehet, hogy átélnéd, hogy a vidám szív a legjobb orvosság? (ld. Példabeszédek 17)

„Gyere, itassuk le apánkat borral, és háljunk vele, hogy ne haljon ki a családunk!” 1Mózes 19:32 (EFO)

Mi vihet rá egy lányt arra, hogy ezt mondja? Hogyan juthat eszébe egyáltalán ilyen gyomorforgató gondolat? Ki kellene tenni a Biblia borítójára egy 18-as karikát? Miért vannak ilyen borzasztó dolgok megörökítve? 

Lót lányaitól származik a mondat – igen, sajnos kettőtől is. Akik csodával határos módon megmenekülnek egy városból, ami a távozásuk után pár órával teljesen megsemmisült. Akik útközben elvesztítik az édesanyjukat. Akik egy barlangban élnek az apjukkal, próbálva feldolgozni a történteket. De attól való félelmük, hogy gyermektelenül maradnak, tettekre készteti őket. Tervük sikerrel jár, apjuk teljesen részegen teherbe ejti őket, mindketten megfogannak, mindkét gyermek megszületik, mindkettő fiú lesz. Ráadásul népek származnak belőlük. Moáb és Ammón. 

Ha ismerős vagy az ószövetségi történetekben, bizonyára olvastál már ezekről a népcsoportokról – mint a zsidók ellenségeiről. Akik sokszor gerinctelen módon ártottak nekik, akikkel rengetegszer álltak harcban. Akik olyan szintű erkölcsi romlásban éltek, hogy maga a Teremtőjük mondta, hogy ennek már véget kell vetni.

De mint mindig, most is talált valakiket Isten, akiknek megkegyelmezhetett. Emlékszel Ruth történetére, aki felvállalta, hogy férje halála után gondoskodik özvegy anyósáról? Aki elhagyta azt az országot, ahol felnőtt; a hitet, amit ott gyakoroltak, mert elhitte azt, amit Naomi az ő Istenéről elé élt; és életveszélyes helyzetektől nem visszariadva támogatta a nőt, akit jobban szeretett, mint saját magát? No, Ruth moábi volt. Egy kegyelembe fogadott moábi.

Vagy emlékszel Dávid királyra? Milyen katonai sikereket ért el, mekkora terület volt a fennhatósága alatt? Emlékszel a felsorolásra a legjobb harcosairól? Az egyikük ammóni származású volt. Egy kegyelembe fogadott ammóni, aki el is tudta fogadni a kegyelmet. 

Te meg éppenséggel egy kegyelembe fogadott magyar vagy/lehetsz. Akármilyen is népünk múltja, vagy a családunké, nem kell ezt követnünk. Van lehetőség másra, van lehetőség jobbra. Nem kell tovább cipelnünk elrontott tetteink, szavaink, gondolataink súlyát – amit úgysem bírunk. Isten felajánlotta, hogy eltörli bűneinket, új szívet és új életet ad. Fizikailag és kronológiailag nem változik semmi, lelkileg, szellemileg viszont annál több.

De Isten ezt mondta Ábrahámnak: „Ne essen neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga. Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgáló fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.” 1Mózes 21:12-13 (EFO)

Sára és Ábrahám fia, Izsák megszületett, és együtt nevelkedett Izmaellel, Hágár (a cseléd) és Ábrahám fiával. Nevezhetnénk akár ókori mozaikcsaládnak is őket. 

Egy idő után Sára úgy gondolta, hogy nem örökölhet együtt a két fiú, Izmaelnek mennie kell. Ábrahámnak nagyon fájt ez a dolog. Nem emlékszik Sára, milyen kétségbeesetten vártak saját gyerekre, aki nem akart jönni? Nem emlékszik, hogy mennyiszer beszélgettek arról, hogy már túl öregek, vészesen fogy az idő? Nem emlékszik rá, hogy mennyire ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy mégsem születik meg az ígéret gyermeke? És arra sem emlékszik, hogy éppen neki jutott eszébe a béranyaság gondolata? Nem emlékszik rá, hogy ő maga választotta ki erre Hágárt, a saját szolgáját? Nem érti, hogy Izmael Ábrahám magva, utóda, elsőszülött gyermeke? Könnyen mondja, hogy küldjék el – nem az ő vére csörgedezik az ereiben. De hogyan tehetné ezt meg Ábrahám? Hogyan választhatna két fia között? Hiszen mindkettő az övé, mindkettőt szereti. Elengedni sem lenne könnyű, nem hogy elküldeni…

De Isten ezt mondta Ábrahámnak: „Ne essen neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga. Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni. De a szolgáló fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.” 

Ábrahám már eljutott oda, hogy tudta, valahogy jó lesz abból, ha engedelmeskedik Istennek. Lehet, hogy nem érti, lehet, hogy másként látná jónak, lehet, hogy fájdalmas, de a végén mindenkinek megéri. Így már másnap megteszi, amit meg kell tenni. Isten pedig gondoskodik a többiről: a sivatagban, a kétségbeesés szélén beszél Hágárral, megmutatja neki azt a forrást, amit már nem volt képes észrevenni, hogy életben maradhassanak. És később sem hagyta magára Izmaelt az Örökkévaló. A fiú felnőtt, lett szakmája, letelepedett és meg is nősült. 

Izsák pedig Ábrahám legitim utódjaként mindent megörökölt, megtanult. Apja gondoskodott neki feleségről is – akiről kiderült, hogy meddő, mégis több gyermeke lett, de ez már egy másik történet...

„Gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra.” 1Mózes 22:17-18 (EFO)

Ismét megerősíti Isten az ígéretét. Megáldja, megszaporítja, rengeteg utódja lesz. Azt is hozzáteszi, hogy Ábrahám leszármazottja győztes és nagy hatású lesz. De ami ezt az ígéretet megelőzi, az  nem semmi. Isten irreális (?) kérése: add nekem a fiadat, akire évtizedekig vártál, akit neked ígértem. Áldozd fel nekem. 

Gyötrődés, kétség, engedelmesség. Kérdések, félelem, reménység. Ki tudja, min ment át Ábrahám néhány nap leforgása alatt. Egy biztos: megváltozott. 

Nehezet kért tőle Isten? Elmondhatatlanul nehezet. Könnyű volt engedelmeskedni? Biztos, hogy nem. Direkt szivatta őt Isten? Nem. Meg akarta áldani. Már az elején ezt az ígéretet akarta adni neki – de valószínűleg formálnia kellett Ábrahámot és Izsákot is, hogy egészséges módon tudják mindezt fogadni.

Sokkal többet kaptak most, mint korábban. Többet ígért nekik az Örökkévaló, mint sok leszármazottat. A belőlük formálódó nép sokszor birtokolni fogja ellenségei kapuját, áldás lesznek mások számára – de itt nem csak róluk van szó. Isten már arról az Utódról is elhint pár szót, aki több mint 1000 évvel később fog jelentkezni. Akit sokan a saját népe közül nem ismernek fel, zabigyereknek, kívülállónak, idegbajosnak vagy épp bajkeverőnek tartanak. Akit - amint lehetséges- eltesznek láb alól. De aki – hihetetlen módon – visszatér a halála után. Nem kísértő szellemként, lepedőben, hanem falakon átlépve, mégis velük étkezve. 

Nem tagadom, nagyon-nagyon nehéz elhinni erről, hogy igaz. De ha mégis elhiszed, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halála után, akkor új dimenziók nyílnak meg előtted, egy új élet. És ha közel maradsz „a tűzhöz”, látni fogod, ahogy ő most is aktív. Most is van jogosultsága arra, hogy legyőzze az ellenségeit, fennhatósága alatt tartsa őket. A világban jelenlévő jó és gonosz harca mindenki előtt nyilvánvaló, azt azonban sokszor elfelejtjük, hogy Jézus hol áll a hierarchiában:  a Biblia szerint előtte mindenki térdet fog hajtani (ld. Filippi 2) – akár önként, akár nem. 

„Az Úr, az ég Istene, aki kihozott engem atyám házából és rokonságom földjéről, aki beszélt velem, és így esküdött meg nekem: A te utódaidnak adom ezt a földet! - Ő elküldi majd angyalát előtted, hogy onnan hozz a fiamnak feleséget.” 1Mózes 24:7 (EFO)

Izsáknak feleség kell. Honnan szerezzek neki olyat, aki hozzá illő? Látom, hogy az itteni nők gyönyörűek, de tudom, hogy rossz irányba vinnék a fiamat, hiszen népük borzasztó szokásait nem tudnák levetkőzni. Hoznom kell egy lányt a saját rokonságomból, ez lesz a legjobb. Illetve hozatnom, hiszen én már olyan messze nem tudok elmenni. Erre a feladatra csak a legmegbízhatóbb emberemet jelölhetem ki. Meg is kell esküdnie majd, hogy pontosan azt teszi, amit mondok. Ezt nem ronthatjuk el!

De nem is fogjuk. Hiszen elég visszagondolnom arra, mi történt eddig: beszélt velem az Úr, az ég Istene. Kihozott a családom közül, elhozott a szülőföldemről. Megesküdött nekem! A természetfeletti esküdött meg nekem, hogy az utódaimnak adja ezt a földet.

Ő majd gondoskodni fog egy jó kis menyről. Ha kell, angyalt is küldhet a szolgám előtt. Akárhogy is, onnan kell Izsáknak feleséget hozni. 

Szolgám elmegy, én pedig végig kérni fogom az Urat, hogy tegye sikeressé az útját, találjon egy olyan nőt, aki Izsák segítőtársa lehet. Akivel átélheti mindazt, amit mi Sárával: hogy Isten kiválasztott minket, elhívott, velünk volt, ígéretet tett és be is tartotta, gondoskodott. 

…

Van dicsekednivalóm! Az Örökkévaló teljesen egyértelműen mutatta meg, kit szán Izsák feleségének. Szóról szóra úgy történtek a dolgok, ahogy a szolgám kérte. Így Izsáknak már van felesége, akivel ketten „bevethetik” ezt a földet az unokáimmal, dédunokáimmal, ükunokáimmal… Hiszen megesküdött nekem az Úr, hogy az övék lesz ez a terület. Az én utódaimé. Ki vagyok én, hogy ekkora ígéretet adjon nekem az Isten? Nem érdemlem meg ezt a jóságot, hiszen egy végtelenül egyszerű ember vagyok. Nem is tudom viszonozni. Csak annyit tehetek, hogy elfogadom és nagyon hálás vagyok érte. 

Megáldották Rebekát, és ezt mondták neki: „Húgunk, legyen utódaid száma ezerszer tízezer! Vegye birtokba utódod ellenségei városát!” 1Mózes 24:60 (EFO)

Furcsa egy jókívánság. Nem tudom, melyik 21. századi menyasszony örülne annak, ha több millió utódot kívánnának neki a rokonai. Képzeld csak el, ha a nászajándékos hosszú borítékot kibontva ezt olvasná az ifjú pár… Mindenesetre Ábrahám leendő menyének ezt kívánták a bátyjai. Jó eséllyel utoljára találkoztak, és fontosnak találták megáldani Rebekát ilyen módon. 

A jókívánság érdekes módon folytatódott: a több millió utód közül egy vegye birtokba ellenségei városát (az eredetiben: kapuját). Hogy micsoda? Miért egy, melyik az az egy, és milyen ellenségekről van szó? 

Az az egy a Kiválasztott. Az Utód. A Mag. A nagybetűs. A legjobb, legtökéletesebb Mag. Az, amelyikre érdemes évszázadokon át várni. Az, akire már több ezer évvel születése előtt utalnak az Írások. Aki nem egy kétségbeesett próbálkozásként, utolsó lehetőségként került be a képbe. Aki nem kamu. Hanem aki a kezdetek kezdetétől mindennek részese. Sőt. Aki minden felett áll.

Aki, amikor akart, a tó szélén két hajónyi halat parancsolt elő a semmiből (ld. Lukács 5). Aki, amikor akart, sétálni küldte a mozgásképtelent (ld. Márk 2). Aki, amikor ordított egyet, kijött egy halott ember a barlangból (ld. János 11). 

„Na persze.” - gondolhatod. És teljesen igazad van. Persze, hogy nem hihető. Persze, hogy úgy érzed, ahhoz, hogy ezt komolyan vedd, ki kell kapcsolnod az agyadat. 

De a Jézusról szóló bibliai történetek szemtanúk leírásai. Nézz csak nyugodtan utána, hogyan döntik el egy régi iratról, hogy hiteles-e. Hasonlítsd össze nyugodtan, mennyi bizonyíték van a Biblia hitelességére, és mennyi más, korabeli dokumentumokra. Ezzel igazán nem veszíthetsz semmit.

Persze ettől még nem változik semmi. Ettől még nem fogsz tudni megbízni egy könyvben, vagy nem fogod azt érezni, hogy szükséged van rá, hogy sokat olvasd. A hit máshogy indul: abból, amit hallasz. Abból, ha hallod, amit Isten mond/ott. Vagy ha olvasod. 

Szóval most azt mondom, hogy olvasd a Bibliát úgy, mintha igaz lenne – akkor, amikor egyáltalán nem gondolod így? Kb. igen. Logikátlannak hangzik? Lehet. De csak azután használod a konnektort, miután megtanultad fizikából, hogyan működik az áram? Csak azután nyitod meg a csapot, miután tudod, honnan és hogyan került be a víz a házba? 

Olvasd a Bibliát. Isten Lelke segíteni tud abban, hogy értsd is.

„Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom azt az esküt, amellyel megesküdtem apádnak, Ábrahámnak. És úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az égen a csillag. A te utódaidnak adom mindezeket az országokat, és a te utódod által nyernek áldást a föld összes népei.” 1Mózes 26:3-4 (EFO)

Maradj jövevényként itt. Lehet, hogy nehéz lesz. Lehet, hogy időnként félni fogsz. Lehet, hogy nagyon aggódni fogsz az életed miatt. Annyira, hogy inkább húgodnak nevezed a feleséged, nehogy megöljenek miatta. Lehet, hogy nehezen találsz vizet. Kemény munka lesz kutat ásni. Lehet, hogy időnként elzavarnak attól a kúttól, amit te ástál, és kezdheted elölről az egészet. Tudom. Nem ígérem, hogy könnyű lesz jövevénynek, migránsnak, „gyüttmentnek” lenni. De veled leszek. Folyamatosan, állandóan, megbízhatóan. Ebben az országban, ahol időnként magányosnak, kívülállónak, nem elfogadottnak érzed majd magad. Ahol időnként senkiben sem bízhatsz meg, ahol meg kell gondolnod, kinek, mit, hogyan mondasz el. 

Veled leszek és nagyon megáldalak. Ellenségeid szeme láttára. Annyira, hogy egy idő után ők maguk is be kell, hogy lássák ezt. És inkább megegyeznek veled, békeszerződést kötnek veled, mert egyértelmű lesz számukra, hogy melletted maga az Úr áll. Mert én megtartom, amit ígértem. És amiről megesküdtem. Nem változtatom meg, nem írom át, nem módosítom az apró betűs részeket. Része leszel a történelem legfontosabb családfájának: a te egyik utódod által nem csak a zsidók, hanem mindenféle népcsoport áldást nyer. 

…

Maradj meg bennem. Nélkülem nem tudsz semmi igazán fontosat, lényegeset, „igazit” tenni. Ahogy egy levágott szőlőkaccson nem találsz termést, úgy neked is gyümölcstelen lesz az életed a velem való kapcsolat nélkül. Maradj meg a szeretetemben. Így lesz örömteli az életed. Sőt, hiánytalan lesz az örömöd. Ami nem csak jókedvet jelent. Szeresd a többieket úgy, ahogy én szeretlek téged. A barátomnak tartalak, tedd meg, amit kérek. Kiválasztottalak. Azt akarom, hogy olyan „gyümölcsfa” legyél, ami sok-sok termést hoz. Így ha bármit kérsz Istentől, meg fogod kapni. Maradj meg bennem. (ld. János 15) Ennyi elég. Ennyi szükséges. Ez mindennél fontosabb.

Azon az éjszakán megjelent neki az Úr, és ezt mondta: „Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert én veled vagyok, megáldalak téged, megsokasítom utódaidat szolgámért, Ábrahámért!” 1Mózes 26:24 (EFO)

Nagyon jó éveink voltak a gazdaságban. Egyre csak szaporodnak az állatok, egészségesek, erősek. Egyre több munkavállalóm van. De ezzel együtt egyre több embernek szúrom a szemét. Féltékenyek lettek rám, irigyelnek. Bár azok a kutak az enyémek, apám szolgái ásták ki, ellenségeim betömték. A saját víznyerő helyeimet! Ennyi állatot, ennyi embert nem lehet kút nélkül életben tartani! És nem egy nap kiásni egy újat.

Mindegy, mentünk tovább, hogy életben maradjunk, ástunk egyet Gerárban, de a helybeliek kisajátították. Oké, ástunk még egyet. Azt is elvették tőlünk. Utána megint arrébb költöztünk, ott végre nem akarták elvenni azt, ami a mienk. Ahol végre úgy tűnt, elférünk, nem vagyunk másnak útjában, nyugtunk lehet. De persze egy idő után onnan is tovább kellett menni. Nemrég ideértünk egy újabb helyre, attól tartottam, ismét kezdődik elölről minden. Újra kutat kell ásni. Ezt is el fogják venni? Az előzőt meg betemetik, amíg nem ott tartózkodunk? Féltem. Nem tudtam, meddig kell még ezt kibírnom.

Ekkor jelent meg az Úr. Nehéz szavakba önteni, mi történt. De foglalkozott velem, személyesen velem. Bemutatkozott úgy, mint az apám Istene – akiről annyit beszélt Apa. És azt mondta, ne féljek. Annyira szükségem volt erre a két szóra. Hozzátette, hogy velem van. Tudom, mondta már ezt korábban is, de ha ismét elmondja ugyanazt, az rengeteget jelent. Újra megerősít. Újra reményt ad. Újra tudom tenni a dolgaimat. Újra látom az élet napos oldalát. Velem van, velem lesz. Megáldott, megáld és meg is fog. Ha Isten velem, ki lehet ellenem? (ld. Róma 8.)

„A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítsa és sokasítsa meg utódaidat, hogy népek gyülekezetévé váljanak. Adja neked Ábrahám áldását, neked és utódaidnak veled együtt, hogy birtokba vedd ezt az országot, ahol jövevény vagy, amelyet Ábrahámnak adott az Isten.” 1Mózes 28:3-4 (EFO)

Izsák fiának, Jákóbnak adja tovább azt az áldást, amit az apjától kapott. Jákóbnak, aki nem sokkal korábban kihasználta őt. Átverte. Képes volt állati szőrt magára tekerni, a hangját elváltoztatni, hogy becsapja apját, aki annyira idős volt már, hogy alig látott. Hogy megszerezze az elsőszülött fiúnak járó áldást, örökséget és jogokat – második gyerekként. Akinek nem sokkal később el is kellett menekülnie, nehogy bátyja „meg tudja köszönni” neki, hogy visszafordíthatatlanul elvette tőle ezeket. 

És Isten megáldotta Jákóbot. A csalót, a hazugot. A gerinctelent. Aki kihasználta más gyengeségét a saját előrejutása érdekében. A körmönfontat. Sőt, később úgy utal magára az Örökkévaló, mint Ábrahám, Izsák és Jákób Istene.

Azt még értenénk, hogy valahogy bekúszik Isten kegyeltjei közé egy ilyen ember, de hogy úgy nevezzék Őt évszázadokon át, mint aki egy csaló Istene?! Ez nem méltó Hozzá. Nem jó marketing szöveg. Ha már valakire utalni akar a saját nevében, az minimum egy tökéletes, makulátlan, jó ember legyen, ugye?

De Isten nem szégyelli, hogy ilyen tökéletlen emberek Őt Istenüknek nevezzék. Meg az olyanok, mint te és én: az önzők, az irigyek, a hazugok, a másik párját kívánók, egymás becsületét meglopók, adócsalók, képmutatók, erkölcstelenek, erőszakosak, pletykálósak, büszkék, másokat kihasználók. Már csak azért sem szégyelli, mert tisztában van vele, hogy nincs egy ember sem, aki önmagában jó és romlatlan lenne. Tudja, hogy senki sincs, aki magától keresni akarná Őt, hogy helyreállíthassa a kapcsolatát vele. De éppen ezért jött el Jézus, hogy megkeresse és megtartsa azokat, akik elvesztek – bár talán nincsenek is ezzel tisztában. Hogy életet adjon, méghozzá olyat, amiért érdemes élni. Örökké.

És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége.” 1Mózes 28:13-14 (EFO)

Milyen gyakran szoktál álmodni? Értelmes történetek játszódnak le a fejedben éjjel? Vagy gyötrődsz miattuk? Volt már, hogy üzenetet kaptál álmodban?

Nem vagyunk egyformák, ez ebben az esetben is érvényes. Van, aki soha nem emlékszik arra, mit álmodott. Más alig mer elaludni, mert ami rosszat alvás közben lát, az mintha utána megvalósulna. Van, akinek az agyában összefüggéstelen történetek kavarognak éjjel. Aztán vannak a Jákóbhoz hasonló emberek, akik Istentől kapott álmokat látnak. 

Hogy miért vagyunk ebben ennyire különbözőek? Nem tudom, de jól jelképezi, hogy minden másban is ennyire sokfélék vagyunk. És ahogy nem lesz egyik ember sem jobb/rosszabb, jobban/kevésbé kiválasztott amiatt, hogy kap-e isteni álmokat vagy sem, úgy nem lesz egyikünk sem különb a másiknál azért, mert ilyen vagy olyan tehetsége van, ilyen vagy olyan ajándéka Istentől. Mert ezeket nem mi osztjuk szét. Aki viszont szétosztja, annak joga van úgy megtenni, ahogy akarja. Van, aki szembetűnő ajándékot kapott, például szép énekhangja van. Könnyű irigykedni rá. Aztán vannak a nem aggódók, akik különleges üzeneteket kapnak, a mindig bátorítóak, stb. 

De te te vagy. Nem érdemes másnak lenned, mert mindenki más már foglalt. Csak te élheted meg a saját életedet. És Isten nem is várja el tőled, hogy másét éld. Okkal vagy olyan, amilyen. Biztos van még mit csiszolni rajtad, de az Ő műalkotása vagy, akit jó tettekre tervezett, Jézusban. (ld. Efézus 2) Nem valami gyártósori egyentermék, hanem egyedi műalkotás. Ott rejtőzöl a kőben, mint Michelangelo Dávidja, akiről csak le kellett faragni a felesleget. De nem önmagadért. Hiszen az önzés nem tesz végső soron senkit sem boldoggá, beteljesedetté. Hanem azért, hogy jót tehess. Ahogy maga Isten is jó. Hogy egyre inkább hasonlíts Jézusra. 

És ez a sokféle ember, aki engedi, hogy Isten formálja őt, mégsem lesz egyforma. Nem fognak ugyanúgy gondolkodni, nem lesznek agymosottak. Pont hogy élettel teliek lesznek. Ilyenek  Jézus tanítványai.

Hiszen te mondtad: „Sok jót teszek veled, és utódaidat olyanná teszem, mint a tenger homokja, amely olyan sok, hogy meg sem lehet számolni.” 1Mózes 35:12

Nem tudom, mi vár rám holnap. Nem tudom, hogy a bátyám, akit évekkel ezelőtt átvertem, megloptam, mit szól ahhoz, hogy visszajövök. Vajon még mindig meg akar ölni? Meg fogja ölni a nőket, gyerekeket is? Vagy csak én kellek neki? Ki tudom engesztelni valahogyan? Hogy fog ez az egész működni? Hova menjek, ha elzavar innen?

Nem vagyok méltó arra, Isten, ahogy bánsz velem. Hiszen egy csaló vagyok, aki azt kapta vissza másoktól, amit megérdemelt. De amit te adsz nekem, az más. Az nem az, amit érdemelnék. Tudom, ki vagyok, éppen ezért több mint megtisztelő az a bánásmód, amiben részesítesz.

És ebbe csimpaszkodok most is, amikor rettegek a holnaptól. Kérlek, ments meg most minket. Hiszen te mondtad, hogy sok jót teszel velünk. Hiszen eddig is mindig megtartottad a szavad. Megígérted, hogy velem leszel, akárhova kell mennem. Megígérted, hogy visszajöhetek még egyszer ide. Megígérted, hogy sok utódom lesz – itt is vannak körülöttem. Féltem őket, és bár mindent megteszek, amire képes vagyok, beismerem, hogy nem tehetek meg mindent. Korlátozott lehetőségeim vannak. Ha a bátyám vérbosszút akar, nem fogom tudni megakadályozni. Ezért emlékeztetem magam arra, amit mondtál. Akármi is történik holnap, emlékezni akarok ma este arra, amit ígértél, hogy jót teszel velünk, hogy annyi utódot adsz, amennyi homokszem van a tengerparton. 

Csak nálad csendesül el a lelkem. Csak tőled kapok reménységet. Csak te vagy a kősziklám, csak te vagy a szabadítóm. Erős váram. Miattad nem ingadozok. Csak nálad van segítség és dicsőség a számomra, erős sziklám és oltalmam vagy. Csak benned bízok. Kiöntöm előtted mindazt, ami a szívemet nyomja. Csak te vagy az, aki meg tud védeni. (ld. Zsoltárok 62)